| Aknamező lerakásától az elektromos jelzőrendszer felszedéséig
A „vasfüggöny” története
2009-ben 70 évvel ezelőtt, kitört a II. világháború, amely befejeztével a világ politikai térképe átrajzolódott, 60 évvel ezelőtt lerakták a „vasfüggöny” első aknáit, mozgás gátló eszközeit, és immár 20 éve, hogy felszedték, a 60-as évek közepén az aknamezőt felváltó Elektromos Jelző Rendszer (EJR) oszlopait.
A vasfüggöny közgondolkodásban való megjelenése a II. világháború után a Winston Churchill fultoni (1946) beszédéhez kötődik, amikor is az angol politikus felismerve Európára váró jövőt kijelentette:
„A Baltikumtól Stettintől (Lengyelország: Szcsecin)az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, és Szófia mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.” Később az ismert történelmi események kapcsán Ausztriából kivonultak (1955) a szovjetek, Jugoszlávia pedig csak részben kötődött a szocialista táborhoz.
1949 sorsdöntő volt mind a magyar, mind a nemzetközi politikában. Ekkor alakult meg a NATÓ a keleti és nyugati tömbök közötti válság elmélyült. Ennek lett a következménye az új magyar honvédelmi politika (hadseregfejlesztés), mely nem állt arányban a népgazdaság lehetőségeivel. Az akkor HM alárendeltségű Határőr csapatokat egymás után több alkalommal átszervezték, létszámát megemelték. Ugyanekkor Jugoszláviával elmérgesedett helyzet a déli határőr csapatok megerősítését eredményezte. Magasfigyelő rendszert építettek ki, műszaki zárakat raktak le, (védelmi berendezéseket létesítettek) a határ mentén 50-100 méteres sávban letarolták a növényzetet. Gyakorlatilag a déli határt ez időben lezárták. Ezzel párhuzamosan a nyugati határon aknazárakat telepítettek, azaz felhúzták a „vasfüggönyt” és erő átcsoportosítást hajtottak végre, ám ennek mértéke nem érte el a déli viszonylatot. A lerakott gyalogsági aknamező, és botló akadályrendszer azaz vasfüggöny érthetően keleten és nyugaton egyaránt az érdeklődés középpontjába került, melyet igazol a Kanadában megjelenő magyar nyelvű Hadak Útján 1953-ban kiadott egyik száma. E szerint: „Mi is a vasfüggöny? Nem más, mint a magyar határt nyugat felé hermetikusan elzáró akadályöv. Ez az akadályöv a következőképpen tagozódik, ha valaki belülről kifelé akarja a vasfüggönyt átlépni, akkor először a letarolt sávra bukkan…ezután következik a jelzőrakéták sorozata…a rakétaövtől kb. 1 m távolságra következik az un. nyomsáv…ezután újra egy letarolt földsáv következik átlag 10 m szélességben…csak ezután következik a félelmetes drótakadály. Ez rendszerint kétsoros… A két drótsor közötti sávban vannak az aknák elhelyezve..Ezeket az aknákat még 1949-50-ben telepítették le.”
Gyakorlatilag a műszaki munkákat a Magyar Néphadsereg műszaki hadosztály 1. és 2. utászzászlóaljai kezdték meg. Először a magasfigyelőket (291darabot) állították fel az „éles” határ mentén, majd 1949 kora tavaszán megkezdték a drótakadályok építését. A terveknek megfelelően a 356 km-es osztrák határszakaszon valamint a 630 km jugoszláv határszakaszon hosszában egy- és kétsoros drótakadályt építettek ki. A határvédelem és akadályjellegének erősítése érdekében 1949-től a nyugati, 1950 nyarától a déli szakaszon gyalogsági aknákból aknamezőket telepítettek. A ’50-es években megromlott jugoszláv-magyar viszony miatt a déli határ mentén az aknazár mellett kiépítettek egy erőd(védelmi)rendszert is, amelynek egyes elemei (bunker maradványok) ma is megtalálhatók a terepen.
Ezzel egyidőben a magyar államhatár őrizetének szigorításában meghatározó szerepet játszott a Honvéd Határőrség 1950. január elsejével bekövetkezett Állam Védelmi Hatóság (ÁVH) alárendelése. A szovjet tanácsadók javaslatára eltávolították a tiszti állomány közel 50 %-t és szinte valamennyi vezető beosztású tisztjét. Az 1950-re átalakított ÁVH Határőrségnél az alábbi jelentős változások következtek be:
közös parancsnokságot hoztak létre a Belső Karhatalmi Parancsnoksággal;
tovább növelték az erő összpontosítást a déli és nyugati viszonylatban;
1000 fős létszámemelést hajtottak végre;
erős, aktív határőr felderítő szolgálatot szervezetek;
önálló kerület és zászlóalj parancsnokságokat hoztak létre;
minden szinten kiépítették a politikai apparátust;
zászlóalj és kerület szinten tartalék alegységeket és műszaki zárrendszer telepítésére, kiszolgálására szakalegységeket hoztak létre
.
Az ÁVH Határőrségnek ebben az időben a következő műszaki-technikai berendezések álltak a rendelkezésre:
• védelmi: támpontok, tüzelőállások, lövészárkok-közlekedési árkokkal
• akadályok: drótakadály, buktató drótakadály, spanyolbak, dróthenger, fatorlasz
• ellenőrző: felszántott nyomsáv
• figyelő: magasfigyelők, rejtett figyelőpontok
• jelző: rakéta, elektromos jelzőkészülékek (ÁVH Határőrizeti utasítás 1954)
Az 1956-os évet többszöri szervezetváltozás, módosítás jellemezte. A Magyar Népköztársaság Belügyminiszterének 1956 június 11-én kelt parancsa szerint: a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése, nemzetközi feszültség enyhítése, és az Osztrák Köztársasággal a viszony javítása érdekében a déli és nyugati viszonylatban felszedték az aknazárat. Ugyanebben az időszakban a déli határövezet megszüntetésére is sor került. Ezzel párhuzamosan tetten érhető volt, hogy 1956-ban megnövekedett mozgás, belpolitikai feszültség már éreztette hatását, ám minderre az ÁVH Határőrség vezetése határozott intézkedéseket nem foganatosított, magára hagyta a végrehajtókat. Ilyen előzmények után az őrsök, Forgalom Ellenőrző Pontok állománya, vezetése a rádióból és a menekülőktől szerzett információt a kialakult helyzetről. Egyes tisztek felkészületlensége, negatív szemlélete, gyávasága több esetben tragédiához vezetett. A kellő irányítás nélkül maradt határőr alegységek a legkülönbözőbb módon reagáltak a politikai eseményekre. A kialakult helyzet tovább súlyosbodott a november 04-n megindult szovjet támadással, az ország fokozatos megszállásával. A nyugati határszakaszon sokszorosára nőtt az országot elhagyók száma. A határőrzés ez időre elvesztette jelentőségét, mivel szinte ellenőrizhetetlenül haladhattak át a határon a tömegek. A harcok után hatalomra került vezetés legfőbb figyelmét a fegyveres szervek újjászervezésére fordította. Létrehozta a Fegyveres Erők Minisztériumát, amelynek alárendeltségébe került a Határőrség. Az 1957. évre is a határsértők nagy mozgása volt a jellemző. 1957 tavaszán a Fegyveres Erők Minisztériuma megszűnt és újra a BM alárendeltségébe került a Határőrség. Az országot továbbra is jelentős számban elhagyók mellett többen meggondolták magukat és visszatértek. A határon azonban továbbra is a kifelé irányulók nagy száma volt a jellemző, akik visszatartására az osztrák határszakaszon újra letelepítették az aknazárat.
Az 1949-ben letelepített, majd felszedett és 1957-től újra letelepített aknamező a nyugati határszakaszon sok áldozatot követelt. A határsávban mozgó vadakon kívül sok esetben határsértést megkísérlő személyek, illetve estenként járőrök is áldozatul estek a felrobbanó gyalogsági aknáknak. Valószínűleg a nemzetközi helyzet enyhülése mellett a fentiek is szerepet játszottak abban, hogy az embertelen aknamezőt egy „humánusabb” rendszer váltsa fel.
A (MSZMP)Politikai Bizottság 1965. május 11-i határozata alapján 1965 augusztusától megkezdődött az aknamező felszedése és az elektromos jelzőrendszer megépítése, ami 1971-ben befejeződött.
Az újonnan letelepítet elektromos jelzőrendszer (EJR) és az államhatár vonala közötti területen 33 lakott település „ragadt benn”, melyek lakosainak és a hozzájuk látogató állampolgárok a mozgása jelentősen korlátozásra került, csak a (zöld, vagy piros) határsávi engedéllyel lehetett belépni az így lezárt határsávba.
A műszakiak által szovjet mintára lerakott EJR-en „különböző változtatásokat hajtottunk végre annak érdekében, hogy alkalmazását eredményesebbé tegyük: így "bolgár lécet" szereltünk fel a kisvadak ellen; aláásás elleni akadályt építettünk; mindkét oldalon összefüggővé tettük a vadterelő kerítést; tetőfa biztosító hurkokat szereltünk fel stb. Erőfeszítéseink ellenére az EJR jelzéseinek döntő többsége nem határsértőtől ered (vadmozgás, időjárási viszonyok, technikai hiba stb.). A gyakori jelzés, a többször megszakított pihenő negatívan hat az állományra, növeli fizikai, pszichikai megterhelését, áttételesen károsítja egészségi állapotát.” (HŐR Központi Irattár, 0022/43/1987)
Az EJR-el őrzött nyugati határ határőrizetét 4 (Csorna /majd Győr/, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg) kerületparancsnokság őrsei hajtották végre. A kerületparancsnokok éves parancsaiban a következőképpen intézkedtek a „vasfüggöny” által lezárt terület őrzésére:
(Sopron 11. kerületparancsnok 1974. évi 01-es parancsa)
A kiadott parancs nap-, mint nap fárasztó feladatokat rótt a személyállományra. Az EJR jelzését minden alkalommal ki kellett vizsgálni és folyamatosan biztosítani kellett a működést. Egy-egy határőr őrsön évente több. száz, illetve ezer jelzést is produkált a jelző rendszer, ám ennek csak kis része szármázott személytől, azaz határsértőtől.
Az 1980-as években bekövetkezett hazai és nemzetközi politikai változások egyre jobban negatív megvilágításba helyzeték a nyugati határszakaszon fennálló EJR-t. Mind a határőr szakmai vezetést, mind a helyi és országos pártvezetést foglalkoztatta az EJR sorsa.
„Az akkor már több mint 20 éves szerkezet össze-vissza jelzett. Madarak, vadak és széllökések akár naponta 3-4-szer is riasztották az ettől már kissé demoralizált állományt, így nyilvánvaló volt, hogy a vasfüggöny mind kevésbé felel meg a feladatnak, amire szánták.” (Székely János Hör. OPK visszaemlékezése)
Az EJR a ’80-es évek végére azonban nemcsak technikailag, hanem erkölcsileg is elavult. Az 1988-ban bevezetett világútlevél szabad utazást biztosított a magyar állampolgárok számára, így az államhatár elválasztó szerepe jelentősen lecsökkent, az elfogott határsértők nemzetiségi összetételében 90 % feletti volt a külföldiek aránya ezekben az években (főleg NDK, román állampolgárok).
Az erkölcsi és technikai elavulás mellett nyomós érvként szerepelt az EJR felszámolása mellett, hogy jelentős kiadással terhelte volna a felújítás és a fenntartás az államkasszát.
Az EJR sorsa az 1988 február 28-án megtartott MSZMP Politikai Bizottság ülésen végleg megpecsételődött. Az ülésre a Belügyminiszter által a Határőrségről, határőrizetről készített előterjesztés az EJR fenntartását már határőrizeti szempontból sem tartotta indokoltnak. Az ülésen készült jegyzőkönyv szerint a Pol. Biz. „Egyetért azzal, hogy a Határőrség a nyugati és a déli viszonylatban is az állampolgárokra vonatkozó korlátozó intézkedések megszüntetésével valósítja meg az államhatár eredményes őrizetét. Szükségesnek tartja a határsáv, a határvizekkel kapcsolatos korlátozások felszámolását, az elektromos jelzőrendszer megszüntetését és 1991. január 1-ig történő lebontását, nem tarja indokoltnak a nyomsáv fenntartását sem nyugati, sem déli viszonylatban.” (OL 288.f 5/1054.öe. 5-7)
A politikai események az EJR lebontásnak folyamatát is felgyorsították. A magyarországi események vonzották nyugati határterületre az NDK és román határsértőket. Így került sor 1989-ben az EJR bontására, amely a korábbi tervtől eltérően nagyon gyorsan még ugyanebben az évben végbement. 1989. áprilisában bontották le először Rajka térségében, majd május 2-án a sajtó előtt Hegyeshalomban a „kerítés” oszlopait. A bontás olyan jó sikerült, hogy mikor sor került volna az osztrák és magyar külügyminiszter ünnepélyes drót átvágására, már elfogyott a „vasfüggöny”, ezért „Alois Mock és Horn Gyula akkori külügyminiszterek ünnepélyes kerítésvágására kiszemelt szakaszon az elbontott helyére új szögesdrótot kellett húzni.”
A csehszlovák, román és NDK-s politikai vezetés érthetetlenül állt a magyar döntés előtt, mert számukra előrevetítette a politikai rendszer hanyatlását.
Ebben az időszakban kiemelt kérdésként kezelték a fegyverhasználatot, amelynek oka, hogy egy esetben (1989. augusztus 21-én) tragédia következett be a nyugati határszakaszon, amikor is a határőr járőr fegyverhasználata során halásos lövésre került sor. A tragikus eset tapasztalata és a már sodródó események hatására a Határőrség Országos Parancsnoka felfüggesztette a fegyverhasználatot, és 1989. augusztus 21-én a Belügyminiszternek tett jelentésében előrevetítette az őszi eseményeket, amely szerint: „a múlt hetek tömeges határsértési kísérletei az államhatáron egy különösképpen nehéz, estenként tarthatatlan helyzetet hozott létre. Az 1989. augusztus 18-20-i hétvégén, egy eddig példátlan mozgást és új elkövetési módszereket tapasztaltunk. Az NDK állampolgárok csoportos, erőszakos kitörési kísérleteket hajtottak végre.” Ez már az EJR felszedésének következménye volt, amely közvetve a Berlini Fal leomlásához, a két német állam egyesüléséhez, és a szocialista világrendszer felbomlásához vezetett. Mindennek 2009-ben 20 éve.
Nekrológ:
Volt egyszer egy vasfüggöny, amely politikailag és fizikailag is a hidegháború szimbólumává vált. A szabadságtudatra ébredt volt szocialista országok állampolgárainak első nagy lépése volt a vasfüggöny felszedése, a Berlini Fal lebontása, amely elősegítette Európa egyesülését. A lebontott akadályok mind kelet-európai államoknak, mind azok polgárainak visszaadták a szuverenitást, szabadságok. Mert „az egyes ember szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember szabadságát érinti.” Ma nincs más feladatunk, mint tanulva a múltból őrködnünk kell az egyes emberek szabadsága és nemzetünk szuverenitás felett, együtt egymásért ez EU tagállamaival.
Budapest. 2009. február 21.
Dr. habil Sallai János
ny. határőr ezredes
főiskolai tanár
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
